Courtroom sketch

Az angolul courtroom sketch – ami durva tükörfordításban tárgyalótermi vázlatot jelent – a bíróságok termeiben lezajló tárgyalások művészi ábrázolását jelöli. Számos országban még ma is a zavaró kamerák, fényképezőgépek kiküszöbölése érdekében rajzolók örökítik meg a tárgyalóteremben lezajló eseményeket.

 

Ez a művészeti ábrázolás leginkább az amerikai tárgyalótermekből lehet ismerős. Az Egyesült Államokban a 19. században kezdett kibontakozni a courtroom sketch kultúrája. Az elsők között megörökített tárgyalás az USA 17. elnökének, Andrew Johnsonnak a felelősségre vonása volt, aki a hivatali jogról szóló törvény megsértése miatt állt a Szenátus elé.

 

Ahogy a 20. század elején a tömegtájékoztatási technika fejlődött, az amerikai bíróságok kísérletezni kezdtek a tárgyalások rádiós közvetítésével és fényképes megörökítésével. Egy nagy vihart kavaró ügy viszont azonnal rávilágított ennek hátulütőire.

 

1932-ben eltűnt a család nyaralójából a híres pilóta, Charles Lindbergh kisfia, és egy emberrabló váltságdíjat követelt érte. A kisgyermeket azonban nem sokkal később holtan találtak, a tettest vagy tetteseket pedig nem találták meg. Két évvel ezután a gyermekért akkoriban adott váltságdíjból származó bankóval fizetett egy benzinkúton a német származású Bruno Richard Hauptmann, akit azonnal letartóztattak. „Az évszázad bűntényének” tárgyalásából óriási médiacirkusz lett, a közvélemény a médián közvetített látottak és hallottak alapján pedig egyre jobban követelte a bűnös megbüntetését. Habár a nyomozásban és a bizonyítékok összegyűjtésében rengeteg hibát követtek el a hatóságok, a bíróságra helyezett nyomás hatott, és villamosszékben végezte a bűnösségét végig tagadó Hauptmann. Ezután jó időre kitiltották a médiákat a tárgyalásokról, egyedül a rajzolók maradhattak a tárgyalótermekben, akik alkotásaikat szabadon eladhatták a képek nélkül maradt hírforrásoknak.

 

Több problémát is felvet a kamerák és fényképezőgépek jelenléte a tárgyalóteremben: a legtöbb embert a nyilvános szereplés feszélyezi, idegességet, bizonytalanságot, esetleg modorosságot, színjátékot vált ki belőle. Sokan nem mernek beszélni a kamerák kereszttüzében. Mások viszont éppen hogy szeretnek szerepelni – akár maga a vádlott -, a személyiségzavaruk a szereplésvágy miatt viszont csak erősebb lesz, esetleg szándékosan színesítik a vallomásaikat, így az esküdtek és a bírák sem kapnak valós képet az illetőről vagy a tárgyalt ügyről. Nem beszélve arról, mennyire figyelemelterelő a nagy méretű kamerák mozgatása és a fényképezőgépek vakujának villanásai, kattanásai egy tanú kikérdezése, az ügyész vagy épp az ügyvéd beszéde alatt.

 

Az amerikai igazságszolgáltatás egyik legfontosabb szereplői az esküdtek, akiket hétköznapi emberekből választanak ki, hogy döntsenek a vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Az esküdtszékben való részvétel bizalmi feladat minden amerikai számára. Ha veszéllyel járna ez a munka, mert például egy maffiózó elítélésében részt vesz esküdtként, és fényképek jelenhetnének meg róla az újságban vagy az internetes médiában -, minden bizonnyal nem vállalná a feladatot a saját és családja életét féltve. Egy rajzról azonban senki nem azonosítható, még ha igen valósághűre sikerül is. Vagyis a kamerák kitiltása nem a vádlottat védi, hanem a döntéshozatal többi szereplőjét. Emellett a rajzolás csendes tevékenység, így egyáltalán nem zavarja vagy befolyásolja a tárgyaláson szereplőket.

 

Habár a 80-as évektől fokozatosan újra engedélyezték a kamerák és fényképezőgépek használatát, használatukat ma is korlátozzák adott esetekben, így a művészek munkájára ma is van és minden bizonnyal a jövőben lesz is igény.

 

(A rajzok a Library of Congress gyűjteményéből származnak.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük