A fekete lyukak titkai
Mindig is nagy csodálattal és nem kevés borzongással szemlélte az ember a világegyetem mindenevőit, a fekete lyukakat. Ma is folynak kutatások a megismerésükre, de még mindig nem tudunk mindent ezekről az emberi ésszel szinte felfoghatatlan képződményekről. Tanulmányozásukat elsősorban tőlünk való (szerencsére) nagy távolságuk nehezíti, és mivel szinte teljesen feketék, a sötét univerzumban nagyon könnyen észrevétlenek tudnak maradni.
Egy fekete lyuk megszületéséhez meg kell halnia egy csillagnak: amikor egy saját fénnyel rendelkező és megfelelő méretű égitest üzemanyaga kifogy, anyagát a saját gravitációjának ereje a középpontja felé húzza, és gyakorlatilag önmagába omlik, átmérője pedig akár atomnál(!) is kisebb méretűre zsugorodik. Mérete olyan parányi lesz óriási tömegéhez képest, hogy a picinyke pontból jövő extrém erős gravitáció miatt szinte semmilyen anyag, még a fény sem képes kiszabadulni belőle, ha egyszer túl közel kerül hozzá és bekebelezi. A tér és az idő oly mértékben torzul általa, amit a Földön tapasztalt fizikai viszonyokon keresztül elképzelni is nehéz.
Óriási csillagászati esemény volt, amikor sok évnyi munka után sikerült fotót készíteni egy szupermasszív – vagyis az egyik legnagyobb tömegű – fekete lyukról, és látni végre szemtől-szemben. De talán még izgalmasabb megfigyelni egyet „munka közben”.
-
- A Messier 87 galaxis központjában lévő fekete lyukról készített kép (2017), a fotót 2019-ben tették közzé.
-
- Az ESO egyik csillagvizsgálója – óriási méretét jól szemlélteti a mellette parkoló parányinak tűnő autók és buszok
A lenti 2018-ban összeállított páratlan videófelvétel mögött az ESO – az Európai Déli Obszervatórium – 26 évnyi munkája és adatgyűjtése áll. Galaxisunkba, a Tejútrendszerbe tekinthetünk bele sokszoros nagyításban. Amint már mélyen a galaxis szívében vagyunk, megpillanthatunk egy különösen mozgó fénypontot: egy ellipszis pályán mozog, aminek egy adott helyén hirtelen begyorsul, mintha az ott fel-felvillanó pontszerű dolog a közelébe érve hátulról folyton előre lökné.
Amit látunk az ellipszis pályán keringeni, az S2 katalógusjelű csillag, amint nagyon közel halad el galaxisunk központi fekete lyuka, a 4 millió naptömegű Sagittarius A* (SgrA*) mellett. 16 évbe telik, mire S2 megkerüli. Legnagyobb közelségekor a fekete lyuk ereje szinte csúzliként kilövi a pályáján békésen köröző csillagot. Rajta kívül van még egy hozzá közelebb, így nagyobb veszélyben is lévő csillag, név szerint S62, amely 10 évente kerüli meg a fekete lyukat, és mint nemrégiben kiderült, legnagyobb közelségekor a fénysebesség 8 százalékát meghaladó tempóval száguld – ez azt jelenti, hogy 24000 km-t tesz meg a pályáján egyetlen másodperc alatt (összehasonlításképp: a Föld kényelmes 30 km/másodperces tempóval kering a Nap körüli pályáján). Amikor a legközelebb kerül Sagittarius A*-hoz, az idő az S62-n kb. 1,5-szer lassabban telik az időt torzító hatása miatt.
A tudósok többsége ma azt az elméletet vallja, hogy a fekete lyukak nem kapuk más univerzumokba – mint ahogy sokan gondolják -, inkább egyfajta sötét csapdák, amelyek a beszippantott anyagokat és információkat összeroncsolják ugyan, de nem semmisítik meg őket. Amint pedig a fekete lyukak idővel szép lassan elpárolognak, az általuk elnyelt anyagokat valószínűleg szabadon fogják engedni.
Ennyire nehezen tanulmányozható objektumok esetében a tudósok még ma is sokszor csak elméletekkel tudnak szolgálni. Nem kétséges, hogy a fekete lyukaknak még rengeteg titkuk van, amik feltárásra várnak…