Mindig is nagy csodálattal és nem kevés borzongással szemlélte az ember a világegyetem mindenevőit, a fekete lyukakat. Ma is folynak kutatások a megismerésükre, de még mindig nem tudunk mindent ezekről az emberi ésszel szinte felfoghatatlan képződményekről. Tanulmányozásukat elsősorban tőlünk való (szerencsére) nagy távolságuk nehezíti, és mivel szinte teljesen feketék, a sötét univerzumban nagyon könnyen észrevétlenek tudnak maradni.
Egy fekete lyuk megszületéséhez meg kell halnia egy csillagnak: amikor egy saját fénnyel rendelkező és megfelelő méretű égitest üzemanyaga kifogy, anyagát a saját gravitációjának ereje a középpontja felé húzza, és gyakorlatilag önmagába omlik, átmérője pedig akár atomnál(!) is kisebb méretűre zsugorodik. Mérete olyan parányi lesz óriási tömegéhez képest, hogy a picinyke pontból jövő extrém erős gravitáció miatt szinte semmilyen anyag, még a fény sem képes kiszabadulni belőle, ha egyszer túl közel kerül hozzá és bekebelezi. A tér és az idő oly mértékben torzul általa, amit a Földön tapasztalt fizikai viszonyokon keresztül elképzelni is nehéz.
Óriási csillagászati esemény volt, amikor sok évnyi munka után sikerült fotót készíteni egy szupermasszív – vagyis az egyik legnagyobb tömegű – fekete lyukról, és látni végre szemtől-szemben. De talán még izgalmasabb megfigyelni egyet „munka közben”.