Mindannyian tudjuk, hogy a nagy kasszasikerű filmek lélegzetelállító hátterei, látványos városokat romba döntő bunyói és különleges teremtményei valójában illúziók, melyeket számítógépes szakemberek varázsolnak a szemünk elé.

A technika abszolút nem új – majdnem 100(!) éves -, és ráadásul egy honfitársunknak köszönheti a világ: az ún. bluebox technikát a magyar származású Vrabély Theodot szabadalmaztatta, amellyel 1934-ben elnyerte a marseille-i nemzetközi verseny nagydíját, valamint a francia feltalálók és gyárosok szövetségének aranyérmét. Lényege, hogy két felvétel összemontírozását tette lehetővé úgy, hogy az előtérben zajló fő eseményt egy kék színű vászon előtt vették fel az egyik kamerával, miközben egy másikkal a háttérnek szánt képsorokat rögzítették. A két kamera összekötésével a kék háttért kicserélték a felvett háttérre. Így sikerült egy mozgóképbe tenni a két felvételt, azt a látszatot keltve, mintha a személyek, tárgyak azon a másik helyen lennének.

Amíg a celluloid felvételeken jobban működött a kék háttér, a digitális filmgyártásban praktikusabb a zöld háttér – ezt greenbox technikának nevezzük. Nem kötelező épp a zöldet, illetve élénkzöldet használni a filmtrükkökhöz, de mivel általában ez a szín üt el legjobban a szereplők ruházatán lévő színektől, így ez a sztenderd választás. És hogy miért kell ennyire elütnie a háttérnek minden mástól? A feldolgozó szoftver dolgát könnyíti meg, mivel egyértelműen meg tudja különböztetni és kivágni a felvett képet a háttérből. Miután a program segítségével kivágták a jelenetből a zöld hátteret, be lehet illeszteni helyette azt, ami az adott jelenethez kell. Ha a szereplő ruházata vagy a használt kellékek bármelyike zöld színű, a program azt is kivágja, így ezek a részek is eltűnnek a felvételről: ez akkor lehet hasznos, ha mondjuk csonkolt, levágott testrészt vagy ha más fizimiskát, testalkatot kell a szereplőnek varázsolni.