Kíváncsi vagyok! sorozat 11. rész:

Állati éntudat

Van-e az állatoknak éntudatuk? Tisztában vannak-e saját létezésükkel? És ha igen, mindezt hogyan lehet egyáltalán bizonyítani, miközben az erről megfogalmazott kérdéseinket nem értik, vagy ha mégis megértenék, mi nem tudnánk értelmezni a válaszukat.

 

A bizonyíthatóság nehézségei miatt az etológián belül is egy rendkívül ingoványos talajon álldogál az állati én kutatása.

 

Az állati éntudat leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az adott állat felismeri önmagát, el tudja magát vonatkoztatni más élőlényektől és a környezetétől – vannak a többiek és vagyok én. Ez voltaképp az emberi éntudat leegyszerűsített változata.

A Föld számos állatát vizsgálták már, rendelkeznek-e valamilyen szintű éntudattal, de a mai napig csupán néhányról bizonyosodott ez be. Nagy részük nem meglepő módon emberszabású majom, de vannak köztük igazi “meglepetések” is: az orangutánok, a csimpánzok, a gorillák, a bonobók, a rézuszmajmok, illetve a palackorrú delfinek, az elefántok, a kardszárnyú delfinek és az európai szarkák – bizony, még madarak is…

 

De hogyan lehet bizonyítani, hogy egy állatnak van éntudata?

 

A fajok tulajdonságainak sokfélesége miatt nincs egy konkrét teszt, amelyet mindegyiküknél lehetne alkalmazni – pl. nincs értelme a hal fára mászós képességét tesztelni, mert nyilván nem tud felkúszni a körtefára, de megfelelő közegében a fizikai erőnléte eredményesen vizsgálható, nem meglepő módon: a vízben. Vagyis olyan éntudat tesztet kell kidolgozni az adott állat esetében, ami rá szabott.

Viszonylag egyöntetű megegyezés tudományos körökben, hogy az éntudat egyik mérőmódszere lehet az ún. tükörteszt. A lényege, hogy az állatot megjelölik egy színes pöttyel/folttal úgy, hogy a jelet csak tükörből láthatja. Ezután elé tesznek egy tükröt, és várják az állat reakcióját.

 

A feltételezés szerint, ha rendelkezik éntudattal, és meglátja magát a tükörben, az előzőleg ráhelyezett jelet igyekszik benne megnézni úgy, hogy arra fordítja a testét, és esetleg megpróbálja azt megérinteni, vagy leszedni magáról. Azaz tudja, hogy a jel a testén van, és tudja azt is, hogy a tükörben önmagát látja.

Megfigyeltek a tükörteszt során néhány érdekes reakciót is: a palackorrú delfinek a víz alatti tükröződő felületek közül megkeresték azt, amelyiken jobban látták magukat, és minden új jel után izgatottan rohantak elé, hogy megnézhessék, milyen mintát kaptak pl. a vállukra vagy a homlokukra. A rézuszmajmok pedig a kapott tükröt nem csak a jelölés megnézésére használták, hanem olyan egyéb testrészeik felé is odafordították, amiket egyébként nem tudtak korábban megnézni, pl. a feneküket, és kihasználva az alkalmat, jól megnézték magukat a tükörben.

 

Minden kétséget kizáró módszernek tűnhet a tükörteszt, de valójában nem az. A kutatók egyetértenek abban, hogy az állatok másképp is tudatosak lehetnek: például ha meg tudják különböztetni saját hangjukat és szagukat a többiekétől, akkor nyilván képesek önmagukat külön definiálni eme módon, miközben a tükörteszten nem sikerül átmenniük: esetleg azért, mert nincs túl jó látásuk, vagy mert egyszerűen nem érdekli őket a jel, hiába látják. A megfigyelések eredményességét árnyalja, hogy még egy fajon belüli egyedek is produkáltak eltérő eredményeket.

 

Minden állat testi és agyi adottságainak megfelelően tanulékony és intelligens. Ne legyen kétségünk afelől, hogy még nagyon sok meglepetést tartogatnak a számunkra, csak még nem sikerült teljesen megértenünk őket!

Ha tetszett a cikk, lájkolhatod vagy megoszthatod Facebook oldalunkon!

Olvasd el a többi részt is, ha Kíváncsi vagy, …

… ki volt az őrült üvegkirály?

… mivel mérgezték magukat az emberek, csak hogy divatozzanak?

… hogyan létezhet az embernek hasonmása?