„Amikor körvonalai feltűntek a ködből, a fedélzet elcsendesedett”, így emlékezett vissza egy olasz bevándorló a múlt század végén arra a pillanatra, amikor hajón utazva elhagyta az Óvilágot, és egy jobb élet reményében New Yorkba érkezett: őt és utastársait egy robusztus szobor köszöntötte elsőként az Újvilágban – ő volt Miss Liberty vagyis a Szabadság-szobor.

A szobrot eredetileg ajándéknak szánta Édoard de Laboulaye történész és politikus az Egyesült Államoknak függetlenségi nyilatkozata centenáriumára. A szobor megtervezésével Frédéric Auguste Bartholdi elzászi szobrászt bízták meg. A művész elképzelése az volt, hogy az elnyomás és szegénység legyőzését szimbolizáló, fáklyát tartó alakot a Szuezi-csatorna északi bejáratánál állítják majd fel világítótoronyként. Végül a tervet megváltoztatták, darabjaira szedték a szobrot, és 214 ládába csomagolva Amerikába küldték. 1886. október 28-án avatta fel Grover Cleveland amerikai elnök „a világba fényt hozó Szabadság-szobrot” tűzijáték, ágyúlövések és ködkürtök hangjaival köszöntve.

A monumentális alkotás fenséges látványt nyújt elsőre, még másodikra is. De nézzük meg jobban az arcát! Közelről megfigyelve látszik csak, hogy Miss Liberty összehúzza sűrű szemöldökét, tekintete komoly, szája kissé legörbül – egyszóval nem nevezhető megtestesült bájnak, sőt kimondott szépségnek sem. Eleinte úgy gondolták, hogy a szobrász erőszakos természetű, idegengyűlölő anyjáról, Augustáról mintázta. Ennek viszont ellentmond, hogy Bartholdi mellszobrászként híres volt a pontosságáról: anyjának íveltebb volt a szemöldöke, vékonyabb az orra, arcvonásaiban kifejezetten nem őrá emlékeztet a szobor, vagyis nem valószínű, hogy Augusta lett volna a fia modellje.   

Néhány éve egy sokkal valószínűbb elmélet látott napvilágot: Miss Liberty inkább hasonlít Jean-Charles Bartholdira, a szobrász testvérére. Jean-Charles elmebeteg és néma volt, a testvére pedig hetente egyszer ellátogatott hozzá, hogy vigyázzon rá. E látogatások alkalmával a két testvér sokszor csak ült egymással szemben, akár órákig is, így Bartholdinak rengeteg ideje volt tanulmányozni beteg fivére arcvonásait.

Maga a szobrász is elismerte, hogy műve nem valamiféle szépséget ábrázol. A célja az volt, hogy a szemlélőt a szobor látványából sugárzó eszme ragadja meg. Ma a jobb élet reményének első számú szimbóluma, ám paradox módon egy remények nélküli súlyos beteg ember arca adhatta hozzá az ihletet.